Ötvenes, jól öltözött, szigorú tekintetű úr csengetett be a harmadik emeleti lakásba. Huszonéves, borzas, szőke lány tárta ki az ajtót. Egy rövid pillanatig méregették egymást.
– Kit tetszik keresni? A tulajdonos ugyan nem én vagyok, de ő is nemsokára megérkezik. Azt mondta, hogy addig tartsam a frontot... A gáz- és a villanyóra a folyosó végén van. Ha viszont a vízfogyasztás miatt jött, akkor azt idebent olvashatja le…
A férfi egy igazolványt villantott föl, de ez sem ért többet, mint a bemutatkozáskor elmotyogott neve.
– Csak azért igazolom magam, mert manapság annyi a szélhámos meg a betörő és elég óvatlanul nyitottál ajtót. A lakást egyébként én vettem Zoltánnak, ugyanis az apja vagyok.
A lány zavartan elmosolyodott.
– Tessék csak bejönni. Nagyon örülök, bár holnapra vártuk. Zoli mindjárt jön, csak elment kaját vásárolni...
A papa erre összeráncolta a homlokát, majd belépett a lakásba. Odabent homlokráncolása még sűrűbbé vált.
Nem állíthatjuk, hogy Barta őrmester, aki harminc évvel azelőtt a légy hátát is leporoltatta vele, elragadtatott pillantásokkal illette volna az itt uralkodó állapotokat. Az előszobában poros cipők tömege küzdött a szekrénybe jutásért, de sikertelenül. A hálószobában talán akna robbant és ennek a körös-körül heverő szennyes ruhák körében voltak komoly áldozatai. A konyhában a kiömlött málnaszörp marasztotta ragadós ingoványával az arra tévedőt, miközben a maszatos edények kétségbeesve tülekedtek a mosogatóban. Mindezt a sarkokból egy feszült pók-őrszem figyelte.
– Bocsánat, rendet akartunk rakni, mire jönni tetszik – söpört egy helyet a lány a szétrakott papírok és könyvek között. – Vizsgára készülünk… Megkínálhatom valamivel?
Az öreg leült, föltette a szemüvegét és a zsebéből papírokat vett elő. Újabban mindent felírt, hiszen, akinek rövid az esze, annak legyen notesze. Állandó rendszerellenőrzés végzett, mint egy jól nevelt számítógép. Otthonról indulás előtt például, hogy minden nála van-e, úgy, mint a lúdtalpbetét, a szemüveg, a műfogsor…
– Nem kérek semmit – válaszolta. – Csak beszélgessünk.
A lány várakozó tekintettel egy kóbor székre zökkent.
– Szóval te aspirálsz a fiamra?
– Hogy mit csinálok?
– Úgy értem, hogy együtt jártok – fordította le kérdését a papa és belepillantott az irataiba. – Ha jól látom, tegnap múlt hat hete, hogy a fészbuk vagy mi a fészkes fene társasági pletyirovatában hivatalosan közzétettétek.
– Ja. Zoli nagyon kedves srác. Jó régen megvagyunk.
Az öreg nyelt egyet. A jó régen nála minimum harminc évet jelentett, amióta kimondta a boldogító igent. Hat hét csak arra elegendő, hogy Zoltán felismerje a nőjét a nappaliban.
– Tudsz főzni? Mert takarítani, gondolom, nem nagyon, mint ahogy bevásárolni sem. Ez a baj a mai lányokkal. A túlzott egyenlőség. A fiú viszi nekik ágyba a reggelit.
A pók a sarokban lemondó mozdulattal befelé fordult. Elődjétől tudta már, hogy az öreg látogatása után csajkirúgás, takarítás és hajléktalanság jön, így lélekben felkészült rá, hogy egy zúzmarás fán kell majd új hálót szőnie.
– Bocsánat, de én Zoli barátnője vagyok és nem pedig a bejárónője! – háborodott föl a lány.
Az öreg szeme megvillant. Ezt a villanást a titkárnője már jól ismerte, a tíz százalékos létszám-csökkentést szokta előre jelezni.
– Persze, persze. Értem én. Na, nézzük csak! Szóval van egy testvéred, a szüleid elváltak, a vagyoni helyzeted kielégítő: két nagy vidéki ház várományosa vagy, bőséges apanázst kapsz, bár munkaviszonyod még nem volt, de a kutyákat szereted. Tehát valószínűleg nem az ingyen albérletért laksz együtt a fiammal. Jól mondom?
A lány hirtelen nem tudta, hogyan reagáljon, ezért csak bólintott.
A neszekből ítélve ekkor már az erkélyen lakó egérke is csomagolni kezdett.
– Szexuálisan egyébként minden rendben van köztetek? Ugye szülőképes vagy? Hány unokára számíthatok?
– De hát…! Még csak néhány hete járunk együtt! – kiáltott föl a lány elpirulva.
– Az nem számít. Egy kis baleset és máris megvan a baj, aztán egy életen keresztül vonszolja magával az ember, miközben minden nap a vádló tekintetébe kell belebámulnia.
– Biztosíthatom, hogy védekezünk a nem kívánt terhesség ellen – válaszolta a lány hivatalossá dermedt hangon. – Egyébként részemről nem gondolkodom házasságban. Túl drága egy esküvő és ma már semmi előnnyel nem jár.
Az öreg szeme idegesen rángatózni kezdett. A cégnél erre a jelre mindenki azonnal óvóhelyre szokott vonulni.
– Na, látod, ez a baj! Ez a túllihegett modernség. A mai fiatalok összebútoroznak, a fiókból kipotyog egy-két kölyök, aztán szétbútoroznak. Tudod, mennyibe kerül egy fiú felnevelése, iskoláztatása? – válaszolta a papa, majd idegesen keresgélni kezdett a papírjai között.
– Fel ne tessék sorolni az elmúlt húsz év költségvetését! Inkább egyetértek abban, hogy Zoltán valóban a legdrágább fiú a világon. De ez nem így működik! Mi csak együtt élünk, együtt megyünk moziba, ide-oda. A gyerek miatt pedig nem kell aggódnia. Az egyetemet előbb be akarom fejezni, aztán majd jöhet a család.
– Ide-oda megyünk… Na, szép! Rendetlenség a lakásban, rendetlenség az életben. A karrier meg sokkal fontosabb, mint a család. Elvégzed az egyetemet, aztán szakvizsga, előléptetés és azt veszed észre, hogy máris leketyegett a biológiai órád… Egyébként mire alapozzátok egyáltalán ezt az … együtt járást, vagy mit?
– Mire kellene? Egyszerűen csak szeretjük egymást.
Az öreg szinte összerogyott ültében.
– Ettől féltem. A varázsszótól. A kövek meglágyulnak, isten megértő lesz és boldogan éltek, amíg meg nem haltok.
– Miért? Talán nem így lesz?
– Egy gazdasági válság kellős közepén? Egy agyonliberalizált erkölcs mocsarában? Értsd meg, kisasszony…
– Tessék csak nyugodtan Vikinek szólítani...
– Szóval értsd meg, Viki. A szerelem nagy felelősség és következményei vannak.
Ekkor feltűnően, mint egy felzaklatott csörgőkígyó, kulcs kezdett zörögni a zárban, majd belépett Zoltán. Meglátta apját a szokásos papírjaival.
– Nahát, apu! Holnapra vártunk! Olyan jó, hogy jöttél! Látom, már megismerkedtetek.
Apja összeszedegette papírjait és kicsit félszegen felállt.
– Igen, igen... De sajnos már mennem is kell. Na, sziasztok! Örültem a találkozásnak, kisasszony.
Amikor az öreg kiment és léptei a lépcsőházban kopogtak, a fiú Vikihez fordult.
– Beszélt arról, hogy a szerelem felelősség?
– Ja.
– A tesztjét is ki kellett töltened?
– Azt nem.
Zoltán megkönnyebbülten felsóhajtott, a pók meglazította a hálóját, az egérke az erkélyen pedig elkezdett kicsomagolni.