Versek

Harcolni kivont acélként, talán ez lenne a lényeg. Megküzdeni nyíltan, mert kegyelmet - higgye bár sokáig, de egyikünk se kérhet. Kiöblíthetném hát én is egy langyos imával a számat, amely stresszről és terroristákról szólna, hogy, jaj, ez a huszonegyedik század. Azért nem teszem, mert nem leszek sem jobb sem rosszabb, mint mások. Ha rám lőnek, a földre vetem magam, és boldog vagyok, ha újra talpra állok.

Az ég üres. Hiába keresed lágy felhőkön tipró Istened. Az ég üres, mit tudattalan csillagok örökké száguldó fénye beragyog. Az ég üres. Csak benned sír a hit, hogy mégis találsz odafenn valakit. Az ég üres. Fületlen csend figyel közben az új elbánik a régivel. Mégis várod, hogy szóljon hozzád, akinek annyi keresztet állíttattál. De kiirtja képzeted az elvakult tudás, és nem marad csak a kétely, semmi más, csak a velőt fagyasztó félelem, hogy nincs hová lenni odafenn, hogy nincs ott a vágyott találkozás, és kegyes füllentés csak a feltámadás. Kába a gondolattól zsongó fejed, hogy az ég üres és vacogtatón jeges, hogy nem tehetsz semmi egyebet, csak melegedj idelenn, amíg lehet.

valaha hittem hogy jussak a világ forró tengerpartok zöldellő pálmafák kékszemű ég víg tekintete fölöttem titokzatos nők illata körülöttem varázsos vágyak zenéjét hozza a szél az éjszaka csakis hozzám beszél tombolt bennem fiatalság és erő és nem érdekelt az ostoba agg idő a végtelenbe fúló és végesben eredő a születő és az embert temető mert kitárt szárnnyal röppent fel az álmom és könnyedén lett úrrá a világon a remény virágoskertjében jártam amit akartam gondtalanul csináltam jó lenne újra kezdeni mert már tudom mit vigyek mit dobjak el ezen az úton ha még a talán s nem a soha lenne a társam ha végre meglelném azt amire vágytam ha elmondhatnám kiállva érte bátran hogy az életet amire való arra használtam

Volt egy legény, s mint más, ő is reménnyel telve kezdte. Nappal mocsokban melózott, majd haverjaival ivott rá este. Isten kérdőre vonta: "Miért iszol, fiam?"–"Uram, mert közülük való lennék, de bennük már csak hamu van abból, ami lelkemben odabenn ég." Ivott tehát, aztán jött egy nő, majd egy gyerek, ahogy az szokott lenni. Többre viszem értük, akarta, hitte, de mégsem sikerült semmi. "Miért iszol még mindig?"– "Uram, mert nem jött el fiad, Krisztus, csak helyette az átkozott, fránya empiriokriticizmus." A legény elitta mindenét, hátha kábultan kibírja az elme, és érezte, felrobban tőle, ütni kell, ezért a családját verte. "Miért azt bántod, aki szeret?"– "Mert különben rámegyek, Uram, és ők itt vannak kéznél, vesztükre a legközelebb." Pénz, karrier végül elkerülte, és küzdött szívért a szeretet, miközben egyetlen dolgot biztosan gyűlölt: az egész, nyomorult életet. "Jer, fiam, akkor, mellettem a helyed!"–"Uram, nem mehetek, amíg fel nem neveltem létem tanúságát, ezt a leánygyermeket." Teltek az évek, de ő csak ivott, bár szinte fájt a bamba kábulat. Fény azonban nem gyúlt, s a remény sem világította be az utat. Aztán hirtelen vége szakadt, becsukta ragyogó szemét a Nap. A konyha kövén, a magányban rátört a végső, véres pillanat. Az Úr házikabátban fogadta, hellyel és földi javakkal kínálta. Az asztalon mindentől, mi kimaradt életéből, roskadozott a tálca. "Mondd, fiam, ezek nélkül is megérte?"–"Uram, terheidtől görnyedt a vállam, de nincs jó válaszom erre, inkább igyunk egyet, hogy végig csináltam."