Üdvözlet

Volt egy legény, s mint más, ő is reménnyel telve kezdte.
Nappal mocsokban melózott, majd haverjaival ivott rá este.
Isten kérdőre vonta: "Miért iszol, fiam?"–„Uram, mert közülük való lennék,
de bennük már csak hamu van abból, ami lelkemben odabenn ég."

Ivott tehát, aztán jött egy nő, majd egy gyerek, ahogy az szokott lenni.
Többre viszem értük, akarta, hitte, de mégsem sikerült semmi.
„Miért iszol még mindig?"– „Uram, mert nem jött el fiad, Krisztus,
csak helyette az átkozott, fránya empiriokriticizmus."

A legény elitta mindenét, hátha kábultan kibírja az elme,
és érezte, felrobban tőle, ütni kell, ezért a családját verte.
„Miért azt bántod, aki szeret?"– „Mert különben rámegyek, Uram,
és ők itt vannak kéznél, vesztükre a legközelebb."

Pénz, karrier végül elkerülte, és küzdött szívéért a szeretet,
miközben egyetlen dolgot biztosan gyűlölt: az egész, nyomorult életet.
„Jer, fiam, akkor, mellettem a helyed!"–„Uram, nem mehetek,
amíg fel nem neveltem létem tanúságát, ezt a leánygyermeket."

Teltek az évek, de ő csak ivott, bár szinte fájt a bamba kábulat.
Fény azonban nem gyúlt, s a remény sem világította be az utat.
Aztán hirtelen vége szakadt, becsukta ragyogó szemét a Nap.
A konyha kövén, a magányban rátört a végső, véres pillanat.

Az Úr házikabátban fogadta, hellyel és földi javakkal kínálta.
Az asztalon mindentől, mi kimaradt életéből, roskadozott a tálca.
„Mondd, fiam, ezek nélkül is megérte?"–„Uram, terheidtől görnyedt a vállam,
de nincs jó válaszom erre, inkább igyunk egyet, hogy végig csináltam."

Ó, a nő, minő menő, elbűvölő,
szívet gyönyörködtető bajkeverő.
Bámulod vágyakozó férfiszemmel,
színei ragyognak, forró érzelmekkel
bombázza lomha, bamba, hím lelkedet.

Ó, a nő, a legyőzhetetlen vonzerő,
ezer csókot hullat rád gyöngéden ő,
amelyért végül megfizetsz véreddel,
vagy üresen ásó, lyukas zsebbel.
Sebaj, csak vessen rád egy tekintetet.

Ó, a nő, lábán aprócska, szép cipő,
a szoknyája igézően lebbenő,
s bár kijártál tudós iskolákat,
mégiscsak felmordul benned az állat,
mert nélküle semmit sem ér az életed.

A tél döge oszlik, húsa darabokban,
jégfoga hullik, fagybordája roppan,
sársírba csúszik, fűhad megtapossa,
hűvös, zord szépség, de moslék a mocska.

Napasszony sikál kosz-felhőt az égről,
szél-fia röpköd vagy hangosan bömböl.
Rebbenő szöszkék vidáman libegnek,
virágba robbannak az apró kertek.

Sarjad az élet ösztön-öntudatlan,
Rügyek tolakodnak hosszú sorokban.
Cuki cipellők ritmusos morzét vernek,
vér-turmixomba pezsgést kevernek.

Újra jön a tavasz, vajon még hányszor?
Arcomról lekopott már a virágpor,
de az évek üseit most is kiállom,
mert ezer dolgom van még a világon.

Felnőttem azt figyelve, hogy
mondják meg a frankót a nagyok.
Kimásztam a gyermekkorból
és most hatvan éves vagyok.

Aztán jött a sűrű meló,
a párválasztás és száz dolog.
Két fülemen kölykök lógtak
és már hatvan éves vagyok.

A gyerekek gyorsan nőttek,
rohadtul telnek a napok.
Most már én mondom a frankót,
de sajna hatvan éves vagyok.

Összeszoktam a világgal,
csak egészséget akarok,
még vagy újabb hatvan évig,
hisz csak hatvan éves vagyok.

jó lenne újra születni
mindenre rácsodálkozni
úgy cigánykerekezni
hogy repüljön rólam a zokni
jó lenne sohasem félni
az életet bölcsen leélni
jó lenne ha megint új lenne
abból mi rozzant s régi
jó lenne homokvárazni
a világba jól beleharapni
jöhetne egy új első randi
s ha vége van jó lenne sírva
újra anyámhoz szaladni

A kisteve régi álma,
hogy lehessen valahára
egy igazán jó munkája,
s ne a világot utálva
menjen ki a Szaharába,
mert inkább arra járna,
ahol sűrűn nő a pálma,
hűs a víz, a lombok árnya,
s nincs a hátán súlyos málha.

Akkor teljesülhet vágya,
ha bemegy az iskolába,
hisz a cirkusz szép világa,
csak a képzett tevét várja
színvonalas műsorába.
Szükség van hát tanulásra,
mert különben, mint a társa,
forró homokhegyet járva
döbben rá az igazságra.

A kisteve kis barátja
sosem járt az iskolába,
nem volt esze, csak jó lába,
cipelés lett a munkája.
Mikor megrándult a háta,
mert terhelte súlyos málha,
csak szenvedett ülve, állva,
s elszökött a Szaharába,
majd többé senki sem látta.

Kisteve, hát tanulj sokat,
bejársz majd oázisokat,
lekörözve okosokat,
begyűjtöd a vastapsokat
és az arany forintokat.
Mindenhol megünnepelnek,
kaját adnak, vizet mernek.
Költőbácsik írnak verset,
miben rólad énekelnek.

Negyven év, cirka tizennégyezer-hatszáztíz nap
úgy elillant, akár egyetlen boldog pillanat.
Hogyha bánatos voltál, bohóc lettem, hogy nevess,
közben odaégett a krumpli, kifutott a leves.
Ha vidáman csicseregtél, kis tavaszi fecske,
megkönnyebbülve vettem fázós kezed kezembe.

Sokféle arcod látom: nő, háziasszony, anya,
de egyformán kellemes a bőröd jó illata,
ugyanolyan bársonyos és jól simogatható,
forrósít, ha fázom, és lehűt, mint lázat a hó.

Tizennégyezer-hatszáztíznél többször éreztem,
amikor esténként ott szuszogsz csendben mellettem,
nem Valentin-napok vagy karácsonyok fokozzák
bennem a vágyat, hogy mindig hazamenjek hozzád.

vers az ágyon asztalon
virágzik az udvaron
vers az utca vers a tér
hol metafora-nép zenél
vitázik száz kacska rím
szántóföldek rögein
jön egy jambus sündörög
kátyús úton szó görög
megugat egy gondolat
megfognám de elszalad
zakatoló szótagok
hosszú tehervonatok
teletömve élménnyel
füstölő víg kéménnyel
szóképek hasonlatok
furgonjába rakodok
vinnék mindent ha lehet
a verset öltött életet